Otthon már sikerült olyan szökés gátlót
barkácsolni a szobaajtóba, hogy azon egyik malac sem jutott át, és nem kötött
ki a konyhában. Eleinte persze végig próbálgattuk a kartonpapírral, falemezzel,
szövetanyaggal elbarikádozást, végül megalkottam az áttörhetetlen,
átugorhatatlan, malac biztos akadályt az ajtóba. Egy idő után pedig egyik sem
akart már kiszökni a szobából.
Most, hogy albérletbe költöztünk
már más a szoba kialakítása, nem olyan könnyű a szobát elbarikádozni, ráadásul
nem egyedül lakom a szobában, tehát nem csak én járok be oda. Nem úgy, mint
otthon a saját szobámba. Meg persze a szobatárson kívül más is bemehet a
szobába. Szóval most valami olyat kellett kitalálni, ami egy ember számára
könnyen átléphető, a malacséta elején és végén könnyen fel és leszerelhető a
barikád, a malacok viszont nem tudnak rajta kijönni.
Amíg egymással, az ismerkedéssel, a
szoba felfedezésével voltak elfoglalta nem is jutott eszükbe, hogy a szobából
akár ki is tudnak jönni. De, most, hogy kezd elfogyni az újdonság varázsa,
eszükbe jutott, hogy meg kéne szökni.
Gizmó
megfontoltan elkezdte rágcsálni a fából készült barikádot, próbálta eltolni,
nézett rám tanácstalanul, hogy miért nem tud ő onnan kijönni, miért nem mozdul
az akadály. Nekirugaszkodott, felállt két lábra, hogy majd átugorja, de nem
mégsem sikerült neki. Ő viszonylag hamar feladt, belátta, hogy innen ő már nem
tud megszökni.
Picúr, mintha
meg akarta volna mutatni Gizmónak, hogy hogyan is kell ezt csinálni, egyszerűen
átugrott az akadály felett és máris az ismeretlen előszobában találta magát. Na,
itt azért inába szállt a bátorsága és igyekezett visszajutni az akkor már
panaszosan síró, őt hívogató Gizmóhoz. Visszatettem a szobába, majd kicsit
magasította az akadályon. Az nap már nem próbált többször kijönni. Ellenben
Lilike igen.
Lili viszont
úgy gondolta az akadály mögött izgalmas világ rejtőzhet és nem egyszer döntött
úgy, hogy őt ez az aprócska akadály nem tarthatja vissza. Lehet, hogy
alapvetően egy félénk malacka, de csak az emberektől fél, nem a kalandoktól.
Többször is úgy neki indult az ismeretlen előszobának, hogy alig lehetett
megfogni. Az az ő legnagyobb szerencséje, és egyben a miénk is, hogy a kutya
nem volt a lakásban, amikor felfedező túrára indult Lilike. Bele se szeretnék
gondolni mit tett volna a kutya, ha szembekerül a védtelen, kicsi
tengerimalaccal. Jó, hogy már többször megszaglászta kézből és ketrecen
keresztül is a kutya a malacokat, de szabadon sosem hagytam őket és nem is
hagynám.
Jó ötletnek tűnhet, hogy egyszerűen
becsukom a szoba ajtaját és kész, máris nem jön ki egyik malac sem a szobából. Csakhogy,
miközben becsukódik az ajtó bármelyikünk odacsukhatja a malacokat, akár csak a
lábukat is. Továbbá, ha becsukjuk az ajtót, nem látjuk, hogy mit csinálnak, ha
baj van nem vesszük időben észre. Továbbá ki-be járkálunk a szobába, egy-egy
ajtónyitás közben kijöhetnek bármikor a malacok.
Átmenetileg a malacok csak és
kizárólag akkor sétálhatnak, ha valaki a szobában ül és figyel rájuk, a malac akadály
fent van, az ajtó pedig be van csukva. Aki pedig bejön a szobába az kopog és
csak akkor jön be, ha nincs malac az ajtónál. Kicsit körülményesebb a bejutás,
de a malacoknak kell a sétálás, a szobatársak, albérlőtársak képesek és
szeretnének alkalmazkodni, hiszen csak így lehet együtt élni. Eddig ebből a
megoldásból még nem volt probléma.
Persze még néha most is véletlenül,
vagy csak egy pillanatra nyitva marad az ajtó, ilyenkor azért néznek nagy
szemekkel, vágyakozóan, hogy ők miért nem mehetnek ki. Hudini Lilike azért még
ilyen figyelmesség mellett is jutott már egyszer. De figyelünk, hogy nem jussanak
ki soha többet.
Talán úgy vélik a malackák, hogy a
szoba nekik már túl kicsi és szívesebben lennének a lakás tágasabb
helyiségeiben.
De rossz hírem van malackák, csak egy tengerimalacos szoba van. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése