Lelki háttér

A blog nem rólam szól, de úgy érzem, hogy ennek a bejegyzésnek most meg kell születnie. Talán később, pár év múlva nagy hasznát veszem majd.
Amikor látszott, hogy Picúr vemhes, már akkor elgondolkodtam azon, hogy mit is kéne tennem, annak érdekében, hogy le legyen több kicsi malacka.

Gizmó mellé társnak vettem Picúr, nem pedig azért, hogy az év nagy részében külön tartsam őket. Az eladó azt mondta, hogy Gizmó impotens és sosem lesznek gyerekeik. Mégis vemhes volt Picúrka. Valamit tennem kellett. Elkezdtem hát utána nézni a neten a tengerimalacok ivartalanításának. Ez volt az egyetlen szóba jöhető megoldás, ha nem akartam elveszíteni a frissen érkezett Picúrt.
Felhívtam hát az orvost és utána érdeklődtem az ivartalanításnak. Mindent elmondott és én elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor vigyem el.
Nehéz volt rávenni anyát, hogy egyezzen bele a műtétbe. Nagy nehezen sikerült is.
Megvolt az időpont a műtétre. Nagyon ideges voltam és féltem, hogy nem fog felébredni Gizmó az altatásból.  Azt hittem, hogy ez lesz a dolog nehezebbik része. De csak ezután jött a neheze.
Azt tudtam, hogy lesznek fájdalmai és nem fogja magát jól érezni, tudtam, hogy zavarni fogja a gallér is. Azzal is tisztában voltam, hogy majd nekem kell etetni és itatni. Mindenre kész voltam, hogy segítsek neki. Az orvos sok mindent elmondott. Azonban a lelki hátteréről szó sem esett mindvégig.
Rossz volt látni, hogy nem mozog, fekszik egész nap, nem eszik, nem iszik, nem ad ki hangot. Csak onnan tudtam, hogy él még, hogy mozgott a hasa. Ha simogattam nem is reagált.
Sokat sírtam miatta az első napon/napokban. Aztán a fájdalomcsillapító sokat segített neki. De még akkor sem volt az én kicsi Gizmóm.
Lelkileg mélyponton voltam. Bűntudatom volt, rossz érzés volt, hogy fájdalmat okoztam neki, hogy kitettem ennek az egésznek. Minden nap azt kívántam, bárcsak ne tettem volna ezt vele. De már nem tudtam vissza csinálni.
Nem tudtam erről senkivel sem beszélgetni. Az anyám nem értett meg és a többiek sem. Így egyedül maradtam minden gondolatommal, érzésemmel. Nem tudtam, hogy hogyan engesztelhetném ki Gizmót. Kényeztettem, amennyire tőlem telt, minden megtettem érte.
Most, hogy már csak egy nap van hátra és holnap túl lesz a nagyján, leveszik a gallért és kiveszik a varratokat, kicsit jobban érzem magam. Tudom, hogy még nincs vége és még egy ideig fájni fog a popsija, érzékeny lesz a műtét helye. De azt is tudom, hogy a gallér nélkül, együtt a másik három malackával sokkal jobb lesz neki.

Azért csináltam végig ezt az egészet, mert nem akartam elveszíteni Picúrt. Hiszen a folyamatos szülés megviseli/megviselte volna a szervezetét és könnyen az életébe kerülhetett volna a folytonos szülés. Viszont elválasztani sem tudtam volna őket. Rossz lett volna Gizmó számára, ha elveszíti a szerelmét, a társát. Így viszont mind a ketten életben maradhatnak, együtt lehetnek még hosszú évekig.
Ha túl leszünk ezen az egész pár hét után már nem is fog rá "emlékezni". Én persze sosem fogok tudni szabadulni attól az érzéstől, hogy én okoztam neki fájdalmat és rosszat tettem vele.
Azt hiszem, hogy túl vagyok már a mélyponton. De lehet, hogy tévedek.
Nincsenek fájdalmai, legalábbis nem túl erősek, hiszen nem "panaszkodik",eszeget, sétálgat és szaladgál. Ma még mindenhez segítségre van szüksége, de holnap már ez is változik. Természetesen ugyanúgy megetetem és itatom majd, ahogy az elmúlt napokban ha ezt "kéri".